A nagyszüleim már előrementek. Az ő házukban jártam a minap. A falak hűvösében egyszerre voltam felnőtt és kisgyerek. A virágos tapétán fényképnek tetsző esküvői festmények. A Gecsemáné-kertben gyötrődő Jézus. A sarkokban riadt pókok hajszálvékony lábai.
Évtizedeket kiálló faredőnyök. Kanapék és fotelek, melyeknek múlt századi kárpitja sértetlenül feszül a tömör fából készült, súlyos székeken. Roskatag szemüvegkeretek. Nyikorgó fiókok sarkában rejtőző, porladó cigaretták. Ki sejtette, hogy a nagyapja stikában dohányzott?
Ruhák, amikben vasárnap siettek a templomba. Blúzok, melyeket a sétálóutcán hordott a nagymamám. Azokban a tán sohasem volt – internet előtti – időkben, mikor a lányok és a fiúk fel-alá sétálva, lopott pillantásokkal flörtöltek. A pittyegéssel jelzett kommunikáció helyett. Nem volt lol, pls, nm és sztem.
Láttam nagyapám kalapját, bársony öltönyeit és hózentrógereit. Találtam a dédmamám Bibliájában sodort szélű fényképeket gyerekkoromról, a gyermekemről, a szüleimről. Láttam a hallókészüléket, a vérnyomásmérőt, a papucsokat.
Nem volt különösebben mély kapcsolatom a nagyszüleimmel. Egy olyan generációhoz tartoztak, ahol az érzések megfogalmazása és a kötődés kimutatása veszélyes volt. A génjeiknél is mélyebbre íródott, hogy a rendszer elárulja azt, aki mást mond, mint a többiek. A személy szintje felett állt, amihez kötődni kellett (volna). Ahol ma finom por lepi a létezésük emlékeit, tisztelet, megilletődöttség járt át. A Gecsemánéban térdeplő Jézusra pillantva, a leheletvékony papírból készült Bibliát lapozva, tudtam, hogy van, amit az előttem járóktól tanultam. Azt, amiben kétségek nélkül hiszek. A becsülettel végzett munka erejét. A zsigerekig ható energiáját azoknak a perceknek, óráknak, amikor átélhetem a létezésem értelmét.
A nagyszüleim a létezésem értékét nehezebben adták át. Nekik sem azt tanították. Nekik sem mondták, hogy szeretlek, fontos vagy és szükségem van rád. A huszonegyedik századra megfordítottuk ezt. Fennen hirdetjük létezésünk értékét, de értelmét nehezen találjuk meg.
Leültem az egyik tisztaszobában dermedten álló székre. Megdöbbentően kényelmes volt. Apámtól elkértem ezt a bútort. Hogy emlékeztessen. Értelme és értéke egyaránt van az elődeimtől kapott életemnek.
A kiemelt kép: pixabay.com/onepicnowords
