A fejlesztő teremben ülünk. Az udvarról beszűrödik a zsivaj. A délutáni napfény békés. A gyerekcipők barátságosan, tompán dobbannak a sebhelyes betonon. A labdák furcsa mód szinkronban pattanása elevenen lüktet a teremben.
A kisfiú zaklatott. Mélyen próbálja beszívni a levegőt, de csak szaggatott szuszogásra van ereje. Nagyot nyel. A zsigereimben érzem a küzdelmét, ahogy a szabadságvágyát emberfeletti erővel legyőzni igyekszik. Tisztelem. Olyan módokon, amikről nem is tudtam, mielőtt pedagógus, majd szülő lettem.
Sokmindent elrontunk. A világot régóta lelkileg lakhatatlanná tettük számukra. Végletekben gondolkodunk. Szeretet nélkül vagy fojtó szeretettel neveljük őket. Nincs már hitünk értő figyelemmel látni a formálódó embert a gyermekben. Túlanalizáltunk minden értéket, melyekben volt némi támpont, ami alapján dönthettünk így vagy úgy. Sodródunk. Az itt és most távlattalan mocskában pillanatnyi érdekek alapján döntünk. Nincs bátorságunk messzebbre nézni, mert akkor magunkba kellene.
Képtelenek vagyunk folyamatként nézni a közös utunkra. Szülőségünk és gyermekségük egybefonódó, dinamikus, pótolhatatlan lehetőségére. A küldetésünkre. A megbízatásunkra.
Minden munkahelyen aláírjuk a munkaköri leírást. Ha becsülettel, előre elolvasnánk a szülői munkaköri leírást, talán sosem írnánk alá. Abból kiderülne, hogy fájni fog. De pokolian. A helyes döntések, szavak és tettek megkeresése velőtrázóan kemény. A bizonytalanság garantált. „Csak” a hit és a remény éltet. Hogy képesek leszünk bölcsen, mégis szabadon szeretni.
A kisfiú sóhajt. Nem néz rám. A tanárok alsóban még félelmetesek.
– Mi a gond? – kérdezem.
– Olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt sírok!
A mondatban sűrűsödött az összes májusi tanóra. A diákok, akiket már képtelenség fegyelmezni. Az összes nyomorult dolgozat, amit még muszáj megíratni év vége előtt. Az összes végeláthatatlan értekezlet, amin felnőttek milliói kínlódnak.
Mindig lenyűgöz azoknak a gyerekeknek a bátorsága, akik azt mondják, amit éreznek. Még nem tanulták meg becsomagolni önmagukat, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.
– Elhiszem. Ha ezt a feladatot megoldjuk, kimehetsz az udvarra – ajánlottam fel.
Felragyogott az arca.
– Komolyan? – kérdezte döbbenten.
Mosolyogva bólintottam. Amikor kirohant, illedelmesen becsukva maga utána az ajtót, a teremben érződött a hiánya.
Tiszta őszinteségét a zsebembe tettem a kulcsaim mellé, hogy amikor otthon nyitom az ajtót, elő tudjam venni.
Az ajándékot, amit egy fáradt diáktól kaptam május végén.
A kiemelt kép: pixabay.com/ambermb
