Steigervald Krisztián 26 éve foglalkozik generációkutatással. Könyveinek és előadásainak középpontjában elsősorban a megértés és az elfogadás áll, valamint a digitalizáció generációkra gyakorolt hatásait vizsgálja. Elmondása szerint az egyes generációk között a különböző élettapasztalatok okozhatnak konfliktusokat, de kellő megértéssel és hozzáállással könnyen orvosolhatóak ezek a problémák.

 

Generációk harca című előadását telt házas közönség várta 2025. január 16-án, csütörtökön a kiskőrösi Petőfi Sándor Művelődési Központ színháztermében, amely nem a különbözőségekről, hanem a gyerekkori szocializáció következményeinek megértéséről szólt. Az előadás előtt Steigervald Krisztián generációkutató adott interjút hírportálunknak, melyben több aktuális társadalmi jelenségről osztotta meg gondolatait.

– Miért tartja fontosnak napjainkban, hogy beszéljünk a különböző generációkról és a köztük lévő problémákról?  

– Alapvetően mindenki, aki ilyen dolgokról beszél – akár önismeret, akár valamilyen mentális fejlődés -, az hasonló dolgokat mond, mint én. Nekem ez az eszközöm, ez a megközelítési módom: a generációk. Nem hiszem, hogy nagyobb vagy alacsonyabb értékű, mint bármi más ilyen jellegű megközelítés. Nekem ez volt a hívószavam. Most azt látom, hogy elég sok mindenki tud hozzá kapcsolódni. Én 26 éve tartok előadásokat, most valamiért egy-másfél éve ez átlépett egy kritikus tömeget és többen kíváncsiak rá, többen tudnak hozzá kapcsolódni. Hogy ha ez tudja megmozgatni az embereket, akkor legyen ez. Nem hiszem, hogy ez sokkal fontosabb, mint bármi más. Ha valamit tudunk tenni a közösségért és ehhez találunk jó hívószavakat, akkor legyen mindig az, ami éppen be tudja vonzani az embereket.

Steigervald Krisztián generációkutató
– Milyen tanácsokat adna a szülőknek, hogyan tudnak jobban kapcsolódni a gyermekeik generációjához?

– Én azt gondolom, hogy a 21. században a legfontosabb szülői képesség az önismeret. A legtöbb szülő azt szeretné, hogy a gyerekét megmentse vagy a gyerekében megtaláljon olyan dolgokat, amiket ő nem tudott megtenni, ezért a gyerekére egy csomó figyelmet szán. De a gyerekek mintából tanulnak és nagyon-nagyon sokáig, akár 8-10 éves korukig azt nézik, hogy egy szülő hogyan viselkedik. Ha nem magammal foglalkozom, az én szülői szerepeimmel, akkor valójában a gyerekeknek nem tudok olyan mintát adni, ami hosszútávon segíteni tudna nekik. Én minden előadásomon kihangsúlyozom, hogy a legfontosabb szülői képesség, vagy a legfontosabb tanulandó szülői dolog, az az önismeret. Találjuk meg, hogy mitől vagyok jó apa, mitől vagyok jó anya. Nem azt jelenti, hogy jó apa vagyok, hogy maximálisan mindent megteszek, hanem mitől érzem én jól magam mint férfi, mitől érzem én jól magam mint apa, mitől stabil a feleségem, mitől stabil az anyai helyzetében, és amikor a mi stabilitásunk megvan, valójában a gyerekek abban a stabilitásban tudnak a legjobban megkapaszkodni. Szerintem az önismeret a legnagyobb ajándék, amit most tudunk adni a gyerekeinknek.

– Ezt hogyan sajátíthatjuk el a leghatékonyabban?

– Mindenki úgy, amiben hisz. Számtalan útja van az önismeretnek. Ez lehet az, hogy valaki sétál az erdőben és gondolkodik, valaki mosogatás közben, valaki könyveket olvas, valaki tréningekre jár, valaki online előadásokat hallgat. Ha csak egy pici időt is szánunk arra, hogy a saját önismeretünkkel foglalkozzunk, akkor már biztos, hogy jót tettünk. Tök mindegy, hogy kitől vagy hol. Én nem hiszek abban, hogy vannak jók meg rosszak. Mindenki próbál valamit, és mindenkinek van egy olyan, amihez tud kapcsolódni. Mindenki keresse meg a sajátját, és akkor az biztos, hogy jó lesz.

– Hogyan tudnak a különböző generációk jobban kapcsolódni egymáshoz alá-fölé rendeltségi (például tanár-diák vagy főnök-beosztott) viszonyrendszerekben?

– Az alá-fölé rendeltségi viszony egy 20. századi működési mód és a 21. században a szülő nem alá-fölé rendeltségi módban van a gyerekkel. Most egy mellérendelt viszonyrendszerben neveljük a gyerekeinket. A 20. századig úgy hívtuk, hogy szülői tekintélyelvű nevelés egy felnőttorientált társadalomban, most pedig egy kortársorientált társadalomban partneri viszonyrendszerben vagyunk és a gyerekeink is egy partnerségi, egy mellérendelt viszonyrendszerben vannak. A legtöbb iskola és cég működésébe valahogy bele kell vinni ezt a mellérendelt viszonyrendszert úgy, hogy az ne azt jelentse, hogy „lemegyünk kutyába” meg hogy nincsenek keretek, mert ez a legnagyobb hiba, hogy keretrendszer nélkül próbálunk gyerekeket nevelni és ez nem egy működőképes dolog. El kell felejteni az alá-fölé rendeltségi viszonyt, nem attól lesz tekintélyem, hogy én előbb születtem, hanem attól, hogy a gyerek elhiszi, hogy nekem tekintélyem van. Tehát tudok olyan dolgokat csinálni, tudok olyan dolgokat mutatni, tudok úgy együttműködni a feleségemmel, hogy ők megtanulják azt, hogy családon belül mi az, hogy partnerség, mi az együttműködés. Ha ezeket a mintákat tudom mutatni, akkor lesz tekintélyem, de csak azért, mert előbb születtem, az nem feltétlenül eredményezi azt, hogy attól fel fognak nézni ránk.

– Olyan közösségekben és kisebb városokban, mint például Kiskőrös, mi mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a különböző generációk jobban kijöjjenek egymással vagy közelebb kerüljenek egymáshoz?

– A covid óta nagyon erőteljesen elcsúszott az egész társadalmunk – nemcsak a magyar, hanem a nyugati társadalom is – az önérdek-érvényesítés felé. Eltávolodtunk egymástól, kimutathatóan kevesebb közösségi kapcsolódásunk van, sokan dolgoznak home office-ban, nehezen megyünk vissza a munkahelyünkre, nehezen kapcsolódunk az emberekhez. Egyértelműen az önközpontú, önérdek-érvényesítő irányba mentünk el, és az együttműködés, mint emberi képesség kapott egy nagy pofont a covid óta. Én azt gondolom, hogy a legnagyobb innovációk egyike lesz az, amikor valaki rájön arra, hogy hogyan lehet visszaterelni az embereket az együttműködés irányába. Nagyon sokan mondják azt, hogy ha valóban az vár ránk 15-20-30 év múlva, ami a klímaelképzelésekben benne van, hogy sokkal inkább a kis közösségek együttműködése fogja meghatározni a túlélést, ezeket meg kéne tanulni. El kéne indulnunk az együttműködés irányába, de még nincsenek rá jó példák, még nincsenek ötletek, hogy ezt hogyan lehet megcsinálni akár városi szinten, de még egy utca szinten sem. Baráti szinteken igen, de nagyon-nagyon nehéz a jelenlegi társadalomban megtalálni azt, hogy hogyan tudunk közösségként együttműködni.

MEGOSZTÁS