Általában igyekszem anélkül írni, hogy az Olvasót tájékoztatnám spirituális meggyőződésemről.
De nagyszombaton megteszem, mert a húsvét túl fontos számomra ahhoz, hogy ne írjak róla. Jobban szeretem, mint a karácsonyt. Mindig is jobban szerettem.
Izgalmasnak találom, hogy minden évben változik a dátuma, ettől függ, hogy az emberek nagykabátban vagy ingben mennek a templomba. Nem vásárolunk fékezhetetlenül, nincs olyan sok ajándék. Talán mert tudjuk, úgysem tudunk akkorát adni egymásnak, amekkorát mi kaptunk ezernyi éve.
Azt ünnepeljük, hogy valaki meghalt egy borongós pénteken? Mert hitvilág ide vagy oda, ennyit azért a legtöbb ember elhisz Jézusról. Ha 21. századi fiatalemberként képzeljük őt el, nem is olyan megdöbbentő, hogy harmincas szingliként elsősorban a barátaival „lógott” és nem a családalapítással foglalkozott.
Óriási – hogy stílusosan fogalmazzunk – „világmegváltó tervei” voltak, és azokat nem is rejtette véka alá.
A mai patchwork családokat nézve, még az sem annyira furcsa, hogy két apukája volt. Aztán az egyik azt kérte tőle, hogy olyan durva halált haljon, amit még az ellenségeinknek sem kívánunk. És ő úgy szerette, hogy a döntéseiben feltétel nélkül megbízott. A barátai, akikkel csütörtök este még hagyományteremtő céllal együtt vacsorázott, alapvetően berezeltek. Látta az anyukáját sírni, miközben ecetes szivacsot tartottak a szája elé és haldoklott. Durva élettörténet. Nem éppen instagram sztoriba való pillanatképek.
És mi jött ezután? A nagyszombati csend. Nem a vihar előtti. A vihar utáni. A kő a sír előtt. A tanítványok döbbent magányban. A kereszteket lemosta az eső. Pilátus COVID ide vagy oda, már túl van a kézmosáson. Nagyszombaton egyszerűen fülsiketítő a csend. Olyan, mint egy szövegben a pontosvessző. Érezni, hogy lezárult valami, de sejteni lehet, a szerzőnek még van számunkra üzenete.
A vasárnapon áll vagy bukik a történet. Nagyszombatig még csak-csak egységben van mindenki. A vízválasztó az, hogy tudunk/akarunk-e hinni a rá következő nap erejében. Aztán persze, aki igennel válaszol, az – Reményik Sándor szavaival élve – rövid úton kénytelen belátni a büszke melldöngetés helyett, hogy „Ez a magától: ez a Kegyelem.”
Ezekben a hetekben, hónapokban mintha konzerválódott volna a világ egyetlen, gigantikus nagyszombatban. A baj már megtörtént, mindenki lélegzetvisszafojtva várja, mikor ütik le a billentyűzeten a pontosvesszőt. Ami félig-meddig lezárja az eddigi történetet, és nem feledve annak tanulságát, egy új fejezetet nyit.
Nagyszombat van. A csendje átható. Velünk és bennünk van minden szomorúságunk, veszteségünk, minden valóra nem vált reményünk. Mert még túl közel a péntek. Bárcsak észrevennénk, hogy a vasárnap is éppolyan közel van. Azt hiszem nagyszombat legfontosabb leckéje számunkra: türelem.
Boldog húsvétot minden Olvasónak a saját spirituális meggyőződése szerint!
Kutyifa Anikó
