Kisvárosiként születtem és – kacskaringós utakon, de – újra kisvárosi lettem. Előtte három éven át dolgoztam Budapesten, a Forgách utcában és ingáztam napi három órát. Ez magában foglalt autót, vonatot, metrót és sétát is. Eleinte – emlékszem – úgy kellett visszafognom magam, hogy ne köszönjek az utcán, ne mondjam vadidegeneknek, hogy „egészségedre”, mint egy jólnevelt kisiskolás.
Teltek a hónapok és azt vettem észre, hogy nekimentem valakinek, akitől nem kértem elnézést. Bámultam a tompa, fásult tekintetemet a metró ablakában. Gondolattalanul sodródtam a mozgólépcsőkön. Rutinszerűen húzódtam jobbra, hogy elférjenek mellettem. Leszoktam a falakon olvasható reklámok böngészéséről, az ingerküszöböm az egeket verte, utazás közben nagyjából semmi nem érdekelt. Ekkor kezdtem el könyvet vinni magammal, mert olvasva úgy éreztem, ura vagyok az elmémnek, és ily módon nem engedem, hogy kilúgozza a lelkem az alagutak nyomott, frusztrált egyhangúsága.
Most még furcsább volt várni a metrót. A járványügyi helyzetjelentések miatt úgy éreztem magam, mint valami young adult, disztópikus regény filmadaptációjának – közel sem 16 éves – főhősnője. Amikor beszálltam a szerelvénybe, az jutott eszembe, hogy a hangszórókból másféle figyelmeztetés is szólhatna. Például gyanútlan, MTZ hangokra, kukorékolásra vagy a szomszéd locsolásának békés hangjára ébredő kisvárosiak számára:
„Kisvárosból érkező utasaink készüljenek fel rá, hogy a szerelvényeken hangosan telefonáló embertársaik magánéletéről, több mint szükséges információt fognak begyűjteni. Számoljanak a magasabb zajszinttel, az emberek tömegével, a közlekedési eszközök sűrűségével! Kérjük, hogy az utazás során magukba fojtott feszültséget hazaérkezéskor, ne gyermekeiken és/vagy házastársukon vezessék le!
Tájékoztassák őket már a vonatról, hogy a házba lépésüktől számított 20-30 percen át tartózkodjanak biztonságos távolságban Önöktől.
Javasoljuk, hogy fokozatosan közelítsenek a csokoládés szekrény felé, majd tépjék fel a csokoládé papírját! Ilyen esetekben nem számít illegális cselekedetnek gyermekeik készletének megdézsmálása. Amennyiben gyermekük az “anya, de az az enyém” szófordulattal élne, nézzenek rá úgy, ahogyan a kalauzra vagy a négyes-hatoson az utastársakra! Az ilyen pillantás általában rendezi a felmerült tulajdonjogi vitát. Erősebb idegzetűeknek terápiás segítség lehet ilyen napokon, ha a sport beviteli mennyiségét emelik.
Amennyiben a tömegközlekedés mellékhatásai az egészségesnél magasabb szinten károsítják mentális egészségüket, forduljanak sarkon, és a lehető legrövidebb időn belül térjenek vissza otthonaikba! Ez mindannyiunk közös érdeke!”
Az ember izgalmas lény. Mindenféle körülményhez képes alkalmazkodni. Mikor minden nap Pesten dolgoztam, egyszerűen beleolvadtam a környezetembe. Nem éreztem magam rosszul. Most szinte vibrált bennem a nagyváros. Jól esett lelépni a vonatról, miközben a hangosbemondóból az szólt: „Kiskőrös. Kiskőrös állomás”. Otthon lenni jó. Budapesten vagy vidéken, tulajdonképpen mindegy. Az igazi kérdés, otthon vagyunk-e önmagunkban.
Kutyifa Anikó
A képek forrása: Pixabay.com
