Miért zöldebb a fű a szomszédban? Ennek a kérdésnek annyiféle árnyalata van 2022-ben, amennyit csak képesek vagyunk felismerni. Az emberi hatalomvágy, irigység, kapzsiság, soha meg nem elégedés-sebzettsége mozgatja a világot. Az a kérdés, hogy a sebet kapargatjuk, és nem hagyjuk behegedni, vagy gyógyíthatatlan?
Amikor becsukjuk magunk mögött az otthonunk ajtaját, lekapcsoljuk a villanyt és magunkra húzzuk a takarót, tudunk-e mélyről jövő, elégedett levegőt venni, vagy szorongás tartja fogva a mellkasunkat. Nálam ez változó.
Van két ember, akiket, ha látok, akikkel, ha beszélgetek, mindig azt élem meg: értékes vagyok. Annus néni és Pista bácsi a szomszédban élnek. Szavaikból elégedettség, a megbecsült élet tisztelete, a szeretet sebeket gyógyító ereje árad felém. Náluk ezért zöldebb a fű mindig. Nem irigykedem.
Tanulni akarok tőlük. Azt a hitet, kitartást, elszántságot, ami akkor is életben és szeretetben tartotta őket, amikor gyerekként a krumplihajat vetették el, hogy legyen mit enniük. És lett.
Így jutottam el Pista bácsival paprikakarókat és sorkijelölő karókat szedni. Ő magyarázta el hogyan, melyiket, mikor. Rákötöztük őket a biciklire. Itthon a satuba szorította, és azzal a fura, kétfogantyús fűrésszel hegyezte ki a végüket. Majd újra összekötöztük, hogy egyenesek legyenek, mire kellenek.
Azt hiszem, baj, hogy elszakadtunk a földtől. Én legalábbis mindenképpen. Az élő fa, a göröngyök tapintása, a tavaszi magvak gördülése a tenyerünkön összeköt a porral, amiből vétettünk. Egységet teremt köztünk és a föld között, nagy- és kibetűs értelemben is.
Az idősek történetei olykor ismétlődnek. A világunknak mégis kellenek. Az ő ráncaik, késsel faragott körmeik, keményre taposott sarkuk az elemit, az emberit mutatják számomra. A létezés mélységét és valódiságát. Amit képtelenség megérezni a kezemhez ragadt okostelefon ostobaságait tekergetve.
