Korona. Tavaly decemberben itt-ott elhangzó beszélgetésfoszlány. Márciusban valóság. Szeptemberben megpróbáltunk együtt élni vele. Novemberben mindenkinek van valakije, aki pozitív.

Nem voltam vírustagadó egy percig sem. Kissé naívan és bizakodva éltem, engem majdcsak elkerül. Nem került. Fertőtlenítettem, „maszkoltam”, helyesen tüsszögtem, köhögtem. Úgy hírlik a jó immunrendszer alappillére: a híradó műsorok kerülése. Ezt betartottam.

-Hirdetés-

Hétvégén egy félórás ásással-lapátolással eltüntettem a kertben egy komoly gödröt. Gyanakodva törölgettem a homlokom. „Nem tetszik ez nekem! Mi ez a puhányság? Kamaszkoromban kapával nyitottuk a szőlőt, kifog rajtam egy kis ásózás?” Estére már tudtam, ennek fele sem tréfa. Régebben is utáltam az egész megfázásos-influenzás mizériát, de a korona miatt dupla-para.

Kép forrása: depositphotos.com

Háziorvos

Megbeszéltük a fiammal, hogy ebből nem lesz suli hétfőn se neki, se nekem. Pláne, ha COVID. Hétfőn reggel felhívtam a körzeti orvosomat, aki leadta az adataimat a mentőszolgálatnak. Másnap hívtak. Ha olyan állapotban vagyok, akkor az általuk megadott időpontban menjek el a kórházba. Ott letesztelnek.

Mentőszolgálat

A kétségbeesés, az ismeretlentől való félelem, a megszámlálhatatlan ijesztő hír, ami – hiába nem nézek híradót – naponta árad, elöntötte a gondolataimat, amint a mentős beleszólt a telefonba. Attól kezdve a korona karnyújtásnyi távolságba került.

Ráadásul rémesen utálom, ha feküdni kell. Ha nem tudok erős lenni a szó sokféle értelmében. A fizikai gyengeség, az izomfájdalom nem volt letaglózó, de szláv karnevál sem. A legfurábbnak és legviccesebbnek az tűnt, hogy fájt a szemem a mozgatástól. Bár állig vastag plédbe bugyolálva egy pontra meredve, minden voltam, csak nem vicces.

Másnap késő délután megérkeztem a kórházba. Egy asztronautának öltözött férfi – szinte láttam a Hold krátereit mögötte – kedvesen beszólított. Elmagyarázta, mire számítsak. Kivette a csomagolásból azt a furcsa, műanyag szerkezetet, amire Emily Gilmore ugyanazt mondta volna, amit a sorozatban a rendőrnek a szondára: „Nem tudom, mi ez fiatalember, de azt határozottan állítom, hogy az orrom közelébe sem kerülhet!”

Kép forrása: pixabay.com

Persze, ha már elautókáztam a kórházba, nem vitatkoztam a mentőtiszttel. Tényleg nagyon kedves volt. Szerintem a vizsgálat nem kellemes. Sőt. De azért elviselhető. Néhány percen belül újra az udvaron voltam, hogy megadjuk azt a negyedórát az antitestjeimnek, ha kedvük támad „picassóskodni”, rajzoljanak két csíkot a felületre. Nem kellett rájuk túl sokat várni. Igen határozott véleményük volt.

Pozitív. Számítottam rá. De érdekes érzés volt. Szóval mégis része lettem ennek az egésznek ily módon is. Az első pár perc az enyém volt, aztán telefonáltam mindenkinek, aki aggódott. A háziorvosomat is el tudtam érni még a kórház parkolójából. Dulai doktornő kedves volt és aggódó. Ő is sejtette. Elmagyarázta a további lépéseket és a lelkemre kötötte, ha rosszabb lesz, akkor mindenképpen hívjam.

Fotó: VIRA.HU archív – Kincses Photpgraphy

ÁNTSZ

Otthon mindent megbeszéltünk a fiammal. Épphogy kijött az iskolai kontakt-karanténból, ugrott bele a másikba. Mint kiderült, a teljes felső évfolyammal együtt. A következő nap enyhültek a tünetek, az ÁNTSZ csak estefelé hívott. A hölgy hangja fáradt volt. Elnézést kért a késői óráért. Letisztáztuk a pontos dátumokat és mielőtt elköszönt volna, megkérdezte: „Van, aki gondoskodik a bevásárlásról?”. Kedves volt, hogy az egész napos munka után még volt ereje erre is. De több nagyon kedves barát és persze apuék is mondták, ha kell, vásárolnak. Hálás voltam. Nem szenvedtünk hiányt semmiben.

Az elmúlt hetekben sokszor hallottam – főként viccesnek szánva: légy pozitív! Talán sose húzódik le erről a szóról a korona árnyéka. Egy kedves sorstárs írta nekem: „Én éppen kifelé jövök a történetből, voltak rossz napok. De ha a hozzáállásod is pozitív, akkor sokkal könnyebb. Ez saját tapasztalat. Amíg csak a betegségen rugóztam, csak turbóztam a saját félelmem.” Ez nagyon bátorító volt.

Kép forrása: pixabay.com

Borzasztóan fájdalmas és kegyetlen, hogy sok gyász szegélyezi a korona szomorú útját. És mi tanúi vagyunk ennek az egésznek. Fájó szívünkön és izmainkon túl látszik-e a fény, nem tudjuk. Talán ez a legnehezebb az egészben, hogy nem látunk előre. Az ember retteg a sötétben tapogatózástól. Néha szinte reménykedni sincs kedvünk.

Apukám mindig azt mondta gyerekkorunkban, ha nyafogtunk valamilyen házimunka miatt és kijelentettük, hogy „nincs kedvünk”: Semmi baj, csináljátok kedv nélkül!

Talán úgy van ez, mint Zorbánál a tánc és a zene. Bizakodni kell, akár kedv nélkül! Úgy talán eljön az is…

Kiemelt kép: pixabay.com