Fejlesztő foglalkozáson egy több tantárgyból „vesztésre” álló fiatalember azzal állt elő, hogy ne kínozzam törtek és hangrend gyakorlásával, mert sportoló lesz, ahhoz pedig nem kell továbbtanulni. A diplomás olimpikonokat és a sportkarrier életkorhoz kötöttségét hoztam fel ellenérvként. Ez – igen gyenge – amolyan felnőtt okoskodásnak hangzott.

Ám ekkor közbeszólt egy másik fiú, akit folyton hatökrös szekérrel kell fejlesztésre vonszolnom.

-Hirdetés-

Szerintem amúgy azért nincs igazad, mert mi van, ha megsérülsz és nem folytathatod? Én régen úgy gondoltam, hogy focista leszek. De aztán közbejött a COVID. Az edzések leálltak és rájöttem, hogy mi történik, ha később is lesz ilyen, én meg máshoz nem értek. Úgyhogy úgy döntöttem, inkább a tanulással foglalkozom és megtanulom apukám szakmáját, hogy vele dolgozhassak.

A velük lévő kislány nagyon komolyan bólogatott:

Én igazából körmös szeretnék lenni – kezdte –, de tudom, hogy az nem elég. Szóval azért jól is szeretnék tanulni, mert mi van, ha például nem lesz elég ember, akinek meg kell csinálni a körmét.

Óvatosan az első fiatalemberre néztem. Figyelmesen, szemlesütve hallgatta a többieket. A társak szavai lesöpörték az én zsebből előhúzott, porosodó szempontjaimat. A lány után a harmadik fiú is mesélni kezdett:

Engem a pincérség és a lovak érdekelnek. Szóval nekem is jó lenne jól tanulnom. A szüleimmel keresünk olyan helyet, ahol mindkettőt tanulhatom és gyakorolhatom.

Aztán egymás szavába vágva sorolták, milyen terveik és álmaik vannak. Csak bólogattam és hallgattam. Néha-néha közbekérdeztem. A beszélgetés után egyetlen fegyelmezési probléma sem volt. Óra végéig dolgoztunk.

Az ilyen beszélgetések ritka kincsek. Pedagógusként egyre gyakrabban érezzük magunkat eszköztelennek. Eltemetnek a konfliktusok. Mindenki a maga igazában hisz.

Nem találjuk a megfelelő sebességet és biztonsági övet ezen a gyerekek-pedagógusok-szülők alkotta háromsávos sztrádán. Mindenki máshová képzeli a traffipaxot, a pihenőhelyeket, a benzinkutat. Zavaros a rendszer. Felnőtt és gyerek keresi a lehajtót.

Mostanában úgy látom, a fentihez hasonló beszélgetéseket kell kihorgászni, hogy reménységünk legyen a jövendő nemzedék felé. Ilyen nincs mindennap. De nagyon fontos a felnőtt iránymutatás mellé. Mert ezekből az apróságnak tűnő „hitvallásokból” épül a jellem.

Mikor elkeseredek vagy úgy látom, hogy a munkám „nokedlikapálás”, ezekre a percekre emlékezem. Innen merítek erőt.