Talán. A magyar nyelv furcsa szava. Nézőpont kérdése, hogy pozitívan vagy negatívan cseng.
Amikor kicsik voltunk, anyukám mindig mérges volt, amikor – ezernyi figyelmeztetése ellenére – bennehagytunk egy zsebkendőt a nadrágunk zsebében. A rengeteg apró fehér maszat a teljes mosógépnyi ruhán bosszantó volt. Azt mondta: talán akkor majd megértjük, ha mi is anyák leszünk. Igaza volt.
Ez a minap jutott eszembe, amikor a szintén ezernyi figyelmeztetésem ellenére teregetés közben halásztam ki a maszkot a fiam farmerjának zsebéből. Korábban morogtam minden alkalommal, most már mosolyogva emelem fel a „bűnös” tárgyat, ő meg mosolyogva húzza be a nyakát.
A maszk az induláskor végiggondolt pipalistán a kulcs és a telefon mellé, a dobogóra lépett. Ha filmet nézek és embereket látok ölelkezni, lazán besétálni egy boltba vagy a postára, összerezzenek. Egy pillanatra elfog az aggodalom, hogy „nincs rajtuk maszk”. Aztán rádöbbenek, hogy ez milyen félelmetes. Az emberbe reflexszerűen beleégett a távolságtartás. A kézfogástól, öleléstől való tartózkodás. Ez maradandó nyomot fog hagyni az emberiségen. Talán maradandóbbat, mint maga a vírus.
Mióta voltam pozitív is, és gyakorlatilag újra a nulláról kellett kezdenem a futást, minden lépést ezerszer jobban megbecsülök. A közhelyszerű megállapítás, miszerint „az apró dolgoknak is tudni kell örülni”, elevenebben él bennem, mint korábban bármikor. Az élet egyetlen év alatt lett még kiemeltebb értékű.
Tisztán tartjuk a kezünket, a kilincseket, a telefont, a maszkot. De nem tudom, mivel fertőtleníthetnénk a gondolatainkat és a tetteinket? Hogy lehet lemosni a félelmet, a kétséget, az egzisztenciális bizonytalanságot, a stressz testet-lelket romboló, egyre terjedő foltjait az életünkön?
A héten egy nagyon kedves – karanténban lévő – barátnőmnek vásároltam. Békésen tologattam a bevásárlókocsit és pakolgattam bele azokat a dolgokat, amiket ő a telefonba mondott. Egyszer csak odalépett egy eladóhölgy és kedvesen így szólt:
Elnézést, ne haragudjon, öt perc múlva zárunk. Megkérem, hogy fáradjon a kasszához! Hét órakor lezár a gép és nem tud majd fizetni.
Sűrű elnézések közepette iszkoltam a pénztárhoz és köszöntem el a barátnőmtől. Tulajdonképpen az eset óta nem veszekszem a fiammal a maszk zsebben hagyása miatt. Ami még furcsább, nagyjából azóta hazaérkezéskor ki is veszi.
Elgondolkodtatott ez a szembetűnő összefüggés. Az eladó hölgy, aki addigra már valószínűleg lejárta a lábát és a háta közepére nem kívánt olyan vásárlókat, akik képtelenek megjegyezni azt az egyszerű információt, hogy a bolt hétkor zár. Mégsem szégyenített meg.
A népmesékben ezt úgy fejezték ki: jótett helyébe jót várj! Ma már olyan gyorsan zajlik az élet, hogy sokszor nem is találkozunk azzal, aki jót tett. De továbbvihetjük az ilyen ajándékokat.
Talán nem történik semmi. Talán igen. Talán apróság. De azt hiszem, itt kezdődik a gondolatok és a tettek fertőtlenítése. Talán fontosabb ez még a maszknál és a kézfertőtlenítésnél is.
Kiemelt kép forrása: pixabay.com – Carlotta Silvestrini
