Pünkösd számomra mindig azt jelentette, hogy az emberek képesek voltak megtalálni a közös hangot egymással. Persze tudom, teológiailag és a személyes hit szempontjából mélyebb és sorsfordítóbb jelentősége van. Ma mégis egy általánosabb üzenetén gondolkodtam.

(Kép forrása: pixabay.com)

Pünkösd Bábel tükörképe. Ott az emberek nyelve összezavarodott, itt minden jelenlévő a maga nyelvén hallotta beszélni azt a tizenkét férfit, akik elképesztő dolgokat éltek át a mögöttük álló három évben. Most mélyen gyászolnak, mert el kellett temetniük a legjobb barátjukat, akit megöltek. Feltámadt, de ez olyan eszelősen furcsa dolog. És hiába választottak az áruló helyett egy póttagot, iszonyúan magányosak voltak.

-Hirdetés-

Mint a Pál utcai fiúkban. Ahogy Bokáék ott maradtak Nemecsek – látszólag – értelmetlen áldozata után. A Grund elveszett. A barátjuk meghalt, és nekik gőzük sincs hogyan tovább.

2021 pünkösd. A köztereken levehetjük a maszkot. Már nem tompítja a hangunkat, mégsem értjük egymást. Újra látjuk a másik ember arcát, nem nyomhatunk el egy diszkrét ásítást a maszk áldó leple alatt. És túl sokan előrementek. Túl nagy volt a veszteség. A veszteség sohasem statisztika. Az mindig személyes.

Az első pünkösd nyelveken szólásban és lángnyelvekben mutatkozott meg. Mindenki részegnek nézte az apostolokat.

Az apostolok pünkösdkor (Kép forrása: pixabay.com)

Az idei pünkösd annyi esőt és vihart hozott, hogy a lángnyelveknek esélyük sem lett volna. Részegségről nem tudok nyilatkozni. De lassan nem maradnak csillogó szemek és reménykedve dobogó szívek. A hosszú hónapok kifertőtlenítették lelkünkből a vidámságot, a nevetést és a bizakodást.

Hiszem, hogy nem teljesen. Ezen az ünnepen egy csoportos túrán vettünk részt a fiammal.

Cseszt Regélő Aktív Park
Pityerszer

Vasárnap esett. Nem kicsit. Jókora dagonyában meneteltünk, a cipőinkben cuppogott a víz. Fákat fektettünk keresztbe hatalmas pocsolyákon, és egymásba kapaszkodtunk, hogy haladni tudjunk. Szoknyás haranglábak alatt kerestünk geoládát.

A pankaszi szoknyás harangláb

Ez volt a mi közös hangunk. Egy esős túra az Őrségben. Az esőkabátok alatt tudtunk nevetni. Oké, néha a nyomorunkon, mert olyan volt, mintha egy esőfelhő a csapatunk fölé ragadt volna. De amikor az egyik erdei úton ebihalakat találtunk, majd mindannyian megálltunk fotózni. Életkorunkra való tekintet nélkül.

A jövő békanépe

Együtt örültünk az erdei kisvasút múltat idéző zakatolásának.

Erdei kisvasút Lentitől Csömödér felé

Néha ennyi a közös hang. Örülni egy apróságnak. Együtt kukucskálni ki a párás buszablakon a szivárványra. A busz aljában átöltözni, a száraz ruhákban ülni a fűtött buszon és körbekínálni a megmaradt chipszet, meg pilótakekszet.

Most ennyi a dolgunk. Közös hangra lelni. Először önmagunkkal, aztán a szeretteinkkel. Végül a világgal. Így talán megtalálhatjuk az egyensúlyt az egyéniségünk és a közösségi énünk között. Mert ez már könnyebb nem lesz. Az élet egyre több és több bölcsességet kíván tőlünk. A 21. századi Carpe diem megfontoltságot, előretekintést követel, az igazán fontos dolgok megőrzését mindenáron. Mert az értékválság ellen nincs védőoltás!

Kiemelt kép: pixabay.com