Olyanok voltunk, mint egy fészekalja magára hagyott kiscsibe. Nem. Nem a gyerekeink. Hanem mi. Húsz-harminc anya egy rakáson a koleszban. Azért vittük oda a nyolcadikosunkat, hogy belekóstolhasson a koleszos életérzésbe. Kiderült, hogy nekünk kell.
Totyorogtunk, mert hirtelenjében nem tudtuk, mit csináljunk. Ők regisztráltak, átvették az ágyneműt, felsőbbéveseknek diktálták be a nevüket. Ismeretlen szobákban mutatkoztak be a többieknek. És megközelítőleg sem voltak annyira zavarban, mint mi. Persze volt olyan kislány, aki az édesapja kezét szorította meg titokban. Jó volt látni. Huszonegyedik századi apák, akiknek meg lehet szorongatni a kezét, ha szorongat az élet.
Abban a pillanatban, mikor kihajtottam a kolesz zöld, szépen ívelt rácsos kapuján, rádöbbentem: ezért a pillanatért volt minden addigi pillanat. Tudom, ha szerencsés vagyok, lesz még sok ilyen. De ez AZ volt.
Ezért a pillanatért adtam először szilárd ételt. Ezért engedtem, hogy elessen és felálljon. Ezért tanítottam fogat mosni, öltözködni, ruhát hajtogatni, kenyeret kenni. Ágyneműt húzni egyébként nem. Erre ott, a folyosón totyorogva jöttem rá. De azt mondta a fiam: megoldja.
A gyerekeink – többek között – azért vannak velünk, hogy amikor nélkülünk lesznek, megoldják.
Kihajtottam a kolesz kapuján, és a semmiből egy dalt kezdtem dúdolni: „Uram, segítsd fiaid, hogy megtisztuljanak, annyit, mint mi csalódtunk, ne csalódjanak”. Nagyon régen hallgattam Eddát, nagyon mélyről jött az érzés. Nem könnyű a koleszban hagyni őket.
A kocsiban csak a mi csomagjaink maradnak. Bennük a hit, hogy elég jól csináltuk az elmúlt éveket. Hogy elég a bizalom és a kötődés, aminek együtt örültünk, és aminek a próbájaként annyiszor zördültünk össze.
Útra kell kelni! A legbátrabb mosolyok egyike, az anya mosolya a koleszban. Az utolsó intés, a vigyázz magadra. Még sokáig visszhangzik a motor zúgása és a dúdolás közben: szia, szeretlek!
Kiemelt kép forrása: pixabay.com/silviarita
