Ez a címe a hetedikes biológia tankönyvben annak a leckének, amelyben az emberiség minden tagját érintő globális problémákról tanulunk.
Két nappal ezelőtt újabb tétel került a listára. Mert ez a háború csak látszólag lokális. Mindannyiunkat érint már most. A COVID miatt amúgy is leterhelt emberiség sorsa feletti aggodalma magasabb szintjére lépett. A mindennapi kenyér mellett a mindennapi szorongás lett a cseppet sem kívánatos eledelünk.
Fájdalom már a gondolata is annak, ami történik. A rongyossá koptatott mértjeinkre senki sem felel. Az egyik oldalon azt olvastam, hogy ez a történelem „legszélesebb körben dokumentált háborús konfliktusa”. Azt éreztem: „Istenem, add, hogy elfogyjanak a dokumentálnivalók!” A pandémia óta negligálom a híradások minden formáját. Elfáradtam a vélemények, szembenálló oldalak és érdekek hátborzongatóan cuppogó mocsarában. Most mégis újra klikkelek. Pedig másra van szükségem.
Az élet kézzelfogható, reményt hordozó, egyszerűségében békés, békésen egyszerű hétköznapjaira. Ezt az érzést, gyógyító tapasztalatot a héten a kert ásásában, vagy ahogy a családban mondtuk: fordításában találtam. A mozdulat ősi erejében. A földet hasító ásó nyomának egyenességében. A kézfejemet pirosra fújó szél lankadatlan zúgásában. A tenyeremen formálódó vízhólyag születésében. A sötét göröngyök néma gyarapodásában. Olykor gondolkodni is elfelejtettem. Csak léteztem a munka felszabadító monotonitásában.
Ha van néhány négyzetméternyi földünk, melyre sajátunkként tekinthetünk, felbecsülhetetlen gazdagságra tettünk szert. Ha a saját ágyunkban, a saját párnánkra feküdhetünk le esténként, az emberiség jelentős részénél szerencsésebbek vagyunk. Ha halljuk a mosógép vagy a hűtőgép duruzsolását, és az ablakon kinézve ismerős az utca, és ismerősek az égen a csillagok, töltsön el bennünket mély hála.
Mert az emberiség szekerének kereke recsegve-ropogva gurul valami fájdalmasan szomorú felé. A veszteségünk egyetemes. Mégis személyes. Ha csak egyetlen embernek kell menekülnie az otthonából, az mindannyiunk kudarca. Az egymás iránti tisztelet kegyetlen halála. Az emberiség fulladozik. Az önzőség és kapzsiság nyakkendője fojtogat.
Mi lesz veled, emberiség? Meg tudod-e találni a fájdalmak kútjában a reményt, hogy ne önmagad végső ellensége légy?
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/KELLETICS