Miután a fiam a múlt héten elballagott, a hétvégén harminc éves általános iskolai osztálytalálkozón voltam. Öregszem. Bár állítólag a negyven az új harminc. Amúgy meg, ki számolja?! Az élet akárhány évesen ajándék.
Az osztálytalálkozón először mindenki picit zavarban van. Keres valami kötődési pontot. Egy embert, akihez szólhat, akire rámosolyoghat. Félünk zavarban lenni. Azt szeretjük, ha minden helyzetet uralunk. Pedig zavarban lenni, nagyon is rendben van.
Bemegyünk az osztályterembe. Sokunk gyermeke itt tanul, mégis gyereknek érezzük magunkat. A hiányzók most jobban hiányoznak, mint amikor úgy soroltuk a nevüket, hogy “Tanárnőnek tisztelettel jelentem, hiányzik…” A tanárnő azóta is meseszép. Szálfaegyenesen áll, és mosolyog. Milyen jó lenne az életben sokkal több olyan találkozás, ahol mosolyognak az emberek!
Névsor szerint haladunk. A történetek legördülnek az arcunkról, a vállunkról. Mire az ember negyven, porosodik benne a bizonyítási vágy. Egyszerűen csak mesél. A történetekben rengeteg öröm, könny, küzdelem és siker tárul elénk. A körberakott székek között az élet hömpölyög. Nem nyertünk mindig. Megtapasztaltuk, milyen összetörni a súlyok alatt. De a belső erő – amit ezernyi néven nevezhetünk – talpra állított bennünket. Az osztálytalálkozón ezt ünnepli az ember: nem a jegyeink határozták meg végül a jellemünket.
Egy kicsit mindenki olyan, mint régen. De valahogy mégsem. Megfoghatatlan, varázsos hangulatot ajándékoz az eseménynek, hogy örülünk egymásnak. A rántott húsos tálak felett néha még döcög a beszélgetés. Az ütött-kopott teraszon, az amőbaként változó széksorban üldögélve, összeér a múlt és a jelen. Felidézzük a tornapad lábai közé szorult osztálytársunk fejét, a régi iskolaudvart. Elmeséljük a jövő feletti aggodalmainkat.
Miközben végignézünk a körön, nem győzünk hálát adni azért, hogy ott vagyunk. Hogy mindannyiunk élete számít. Akármilyen jelentéktelen pöttynek éreztük magunkat az osztályban. A történetünk különleges.
Néha egy mondat. Néha egyetlen pillantás vagy mosoly, de a másik szemében meglátod magad. Hogy többek vagyunk, mint valaha hittük. És számítottunk. Mindannyian. Ahogy közös történetünk négy- vagy nyolcéves fejezeteit lapozgattuk, elöntött a megelégedett hála. Ahogy néztem a nevető arcokat és beszélgettem, a békesség tétova karokkal kezdte átölelni azokat az éveket. A találkozások képesek gyógyítani.
És mindig tanítanak. Pedagógus vagyok. A gyerekekre gondoltam, akiket tanítok. A harsányan nevetők, a csendben üldögélők is ugyanarra vágynak. Átélni annak a megelevenítő biztonságát, hogy a létezésünk nem nyom nélkül való.
Elhoztam magammal az egyik osztálytársam mondatát a következő öt évre (is). „Tudod, szerintem a szeretet számít, a szeretet a legfontosabb.” Akár közhely is lehetne. Bárcsak annyira általános lenne ez az igazság, hogy közhely legyen! Szentimentális vagyok, tudom. Az ember harminc év után – talán – megengedhet magának némi szentimentalitást. Köszönöm nektek, nyolcadik dé!
A képeket Madarász Norbert készítette, illetve a kedves úriember, akit Norbi megkért a csoportképhez.
