Elmesélem, hol találkoztam az őrangyalok egy nekem szánt különítményével. Kilencvennel poroszkáltam az országúton. Az ablaktörlő unottan söpörte a jeges eső cseppjeit, közel s távol egy lélek se. Ütemes, tompa dobogásra lettem figyelmes. Aztán meghallottam a durranást. Amikor a kormány megingott a kezemben, tudtam, hogy bajban vagyok. Egy jótanács szavai utat törtek maguknak: „Ha a kocsi megcsúszik, nem taposol a fékbe, nem rángatod a kormányt, óvatosan kormányzol az út széle felé!”
Megálltam. Az út szélén, egyedül. Az örökké tornacipős újságíró a jeges szélben – Murphy törvényeit magában szidva – szoknyában, csizmában. A dermesztő szélben percek alatt kockára fagyva. Lázasan kutatva a szürkeállományomban a megkopott műszaki ismereteim után. Addig jutottam, hogy pótkerék, emelő, meg az a fura háromszög. Lássuk be, ez édeskevés!
A filmekben, az elegánsan öltözött hölgyeknek szinte azonnal a segítségére siet egy harmonikusan borostás, flanelinges, favágónak vagy Jamie Frasernek tűnő skandináv és/vagy skót félisten. Ilyen elvárásaim nem voltak, de elég sok kocsi hajtott el mellettem ahhoz, hogy kicsússzon a számon egy „fenébe”. Vagy valami csúnyább. Már nem emlékszem pontosan. Nagyon fáztam.
Aztán megállt egy autó. Egy pillanatra összerezzentem, amikor a két férfi céltudatosan haladt felém. Először, mondjuk, nem voltam biztos a céljukban. De feltették a várva várt kérdést: „Segíthetünk valamiben?” Nem érdekelt akkor engem már semmilyen nemzetiségű félisten! Csak a nekem küldött őrangyalok.