Az önismereti csoportunk (Híd-klub) nevét sokan Hit-klubnak hallják, és némi ellenérzéssel – nyíltan vagy magukban – szektásnak bélyegeznek bennünket. Mindig megmosolyogtat. Ha az ember rátalál egy közösségre, ahol szélesedik a látóköre, kinyílik a szíve és az elfogadást, a maga nemes egyszerűségében és szépségében éli meg, akkor kevésbé számít a károgók véleménye.
A reményről beszélgettünk. Ami némelyeknek békés, erőt adó várakozás, másoknak dinamikus kapcsolat a létezés forrásával – jelentsen ez bármit vagy bárkit is számára –, megint másoknak passzív, bosszantó idea. A remény, ami egyidős az emberiséggel, de talán magával az élettel is, valamiképp utat mutat. Óvatosan az állunk alá helyezi képzeletbeli kezét, felemeli az arcunkat, hogy ne a köldökünket, ne a cipőnk orrát, hanem az előttünk álló valóságot nézzük.
Aki úgy érzi, a remény egy tanácstalan pillangó, akit a szél lebegtet, a képességeibe veti a bizalmát. A felelősségbe, hogy nincsenek rajta kívül álló dolgok. Amire hatni tud, arra hatnia is kell. Ám van, akit felszabadít a gondolat, hogy vannak rajta kívül álló dolgok.
Beszélgettünk a hitről is. Erről a sokat vitatott, agyondefiniált szóról, amiről számtalan bőrt húzott már le az emberiség. Pedig csak egyetlen aspektus számít: hogy mit jelent nekem. Hol lakik bennem? Van-e tere, szerepe, ereje hétköznapi életemben?
Annyiféle gondolat, vélemény érkezett, ahányan voltunk. A hit lehet statikus és dinamikus eleme a személyiségnek. Vonatkozhat külső entitásra, belső erőforrásokra és mindezek megannyi változatára. Mégis bizonyosság. Valami felől, ami nem látható, nem hallható vagy ízlelhető, de megtalálható magunkban az „érzékszerv”, ami meg tudja ragadni.
Ugyanarról beszélni és mást mondani, végtelenül emberi. Tiszteletben tartani a mást, felfedezni magunkban az arra reagáló, abból építkező részt, emberfeletti. Építeni önmagunk legönazonosabb változatát. Építeni csak alapokra lehet magabiztosan.
Az alapban sorakoznak a sebeink és értékeink. Gyerekkori traumáink és kedves emlékeink. Mindaz, ami a hátunkon lévő batyunkat húzza. Látni egymás batyuit. Átérezni, ahogy a pántja belemélyed a másik ember vállába. Átvenni egy időre, könnyíteni rajta, megosztani a saját batyunk tartalmát, az szeretet. Életünk elvehetetlen értéke.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/geralt
