1991 óta november 14-én ünnepeljük a Diabetes Világnapját. Hálával emlékezve Frederick Bantingra és Charles Bestre, akik 1922-ben felfedezték az inzulint. November tizennegyedike egyébként Banting születésnapja. Ma 250 millió diagnosztizált cukorbeteg él a Földön. Évente 7 millióval emelkedik ez a szám. Döbbenetes.

Diabetesz akkor alakul ki, ha a szervezet segítség nélkül nem tudja egyensúlyban tartani a vércukorszintet. A speciális diéta és a rendszeres fizikai aktivitás a legfontosabb teendője az érintett betegeknek, de sajnos sokszor ez sem elég. Ilyenkor gyógyszeres kezelésre is szükség van.

-Hirdetés-

„Ez a nap csokiért kiált”. A címadó mondatot egy kolléganőmtől hallottam a héten. Egészen pontosan éreztem, mire gondol.

Fiatalkoromban, mikor – a hajszínemre még egy fillért sem költöttem, narancsbőrt csak decemberben láttam, mikor a megpucolt narancshéjat rátettem a radiátorra, hogy kellemes illat legyen a lakásban -, a diabetesnek az árnyéka sem érintett meg.

Lehúztam a suliban hét órát, aztán nagyjából egy-másfél percre volt szükségem, hogy benyomjak egy XXL-es sportszeletet. A csoki terápia volt. Stresszevés a becsületes neve annak az idegbajnak, ami akkoriban hatalmába kerített.

Kismamaként az első trimeszterben pulykaszalámis fehérzsemlét toltam gyömbérrel. Minden mástól hányingerem volt. Az utolsó hónapokban zacskószámra tüntettem el a csokisparányt. Igyekeztem én időről időre jó irányban tartani az étkezésemet, de az iránytűm rendre beállt az édességre. Nem csípem a mágneseket. Se a fizikát.

Aztán idén tavasszal fejbekólintott az inzulinrezisztencia diagnózis. Az életemben furcsa módon mindig a spektrumjellegű dolgok vannak jelen. Talán arra tanít az élet, hogy semmi sem fekete-fehér. Vagy majdnem semmi. Az autizmus, az ADHD, az IR. Akárhogy nézzük, a diabetes és az inzulinrezisztencia szegről-végről rokonok. Ott csücsülnek a spektrumon és mint egy szigorú őrmester, percről percre, grammokról grammokra irányítják az ember életét.

Legalábbis az elején. Ha kialakul a rutin, az ember újra visszaveszi a kezébe az irányítást. Akinek szembe kellett már néznie a vércukorszint spektrumának bármelyik jelzőtáblájával, pánikban veszi tudomásul, hogy többé semmi sem a régi. Eleinte mindent ez a tény irányít.

Hónapokba telt, mire kialakult bennem rutinmozdulat a konyhamérleg felé. Került a táskámba vészhelyzet esetére szénhidrát. Sasszemmel szúrom ki az összetevők listájában mind a harminhat álneves cukrot. A Goods Marketben felfedeztem a cukormentes tejszínhabot. Olyan hangosan örvendeztem abban a történelmi pillanatban, hogy a többi vásárló aggódó tekintettel hívta a lepkehálós szakembert, jelezve a szabadon kószáló, kényszerzubbonyt igénylő delikvenst.

Az első karanténban tele volt a net online edzésekkel és figyelmeztetésekkel arra vonatkozóan, hogy ne hagyjuk el magunkat a kényszerű, #maradjotthon csábító kanapébirodalmában.

Ma már olyan cikket olvastam, hogy ebben a jelenlegi félig-meddig karantén korszakban, huszadrangú szempont a mozgás, az egészséges táplálkozás. Nem meglepő. Mikor összehúzott szemöldökkel lessük egymást a maszkjaink mögül, hogy „ugye nem vagy/ok COVID-os”, az egzisztenciánk fenyegetése bőven lekörözi az „el ne hízzak” kérdéskört.

Pedig a történet jóval többről szól, mint kilogrammok, striák, úszógumik vagy urambocsá’ ruhaméretek. Nőként hajlamosak vagyunk ez a téma körül toporogva látni az egész kérdéskört. Én legalábbis mindenképp.

A nyolcadikosok ilyentájt tanulnak a hasnyálmirigyről. Igazi nagymenő. Belső elválasztású részei termelik az inzulint. Ugyanakkor a hasnyál minden tápanyag bontására képes. Fáradhatatlanul küzd. Nálam mondjuk egy kicsit túl lelkes is.

De bárhogy működik a tiéd, kedves Olvasó, vigyázz rá! Találd meg az egyensúlyt!

A diabetes annyi nehézséget okozhat, ha nem tartjuk be a játékszabályokat, hogy „nézni is tereh” [1]. Bár sokszor olyan, mintha a vércukorértékek fogságában raboskodnánk, valójában esélyt kaptunk: többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy szemet hunyjunk az egészségünk felett!

A Diabetes Világnapján álljunk meg egy pillanatra 250 millió embertársunk mellett! Egy gondolatnyi időre fejezzük ki tiszteletünket azért a heroikus küzdelemért, amit az érintett betegek, a családtagjaik és az egészségügyi dolgozók folytatnak!

És legfőképpen vigyázzunk magunkra, a vércukorszintünkre! Még akkor is, ha egyre több napunk „csokiért kiált”.

A képek forrása: pixabay.com

[1] Arany János: A walesi bárdok