A pedagógus szó szinte szitokszó. A társadalom egy jelentős rétege szerint, nekünk semmi se jó, tönkretesszük az aktuális generációt. Velünk mindig baj van. Sokak számára létezésünknek csak ez a dimenziója látszik. Pedig a pedagógus ember. Ahogy a gyerek és a szülő is ember. Néha úgy érzem, ez a szempont marad ki az oktatási rendszerből.
Mostanában többször találkozom néhány tanítványommal a Zápor-körön, mikor futok. Ezek fontos találkozások. Az ember emberségét támasztják alá. A gyerekekét és az enyémet is.
Mikor alsós voltam, Kisorosziban táboroztunk. Megláttam, ahogy műanyag papucsban, törölközővel a kezében battyog a Barabás Zsóka néni a fürdőbarakkok felé. Emlékszem, arra gondoltam: jé, a Zsóka néni is szokott fürdeni, ő is ember. Fogalmam nincs miből gondoltam, hogy nem az, de így éreztem.
Gyerekként – talán azért, hogy könnyebben eltájékozódjunk a világban – egy embert a ránk vonatkozó dimenziójában érzékelünk. Annyira nehéz feladat felnőni, hogy nincs energiánk azzal foglalkozni, mit csinál, amikor nem velünk van.
A pedagógus egy gyermeket több dimenzióban érzékel. Látja, hogyan kapcsolódik a kortársaihoz, a többi tanárhoz, a tantárgyunkhoz, a jövőjéhez, és sokszor megismeri, milyen élethelyzetből érkezett az iskolába. A pedagóguslét legnehezebb része szerintem, hogy hol van az egyensúly a háttértörténet megértése, és az aktuális iskolai elvárások között.
Amikor az EGYMI-ben dolgoztam, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy bizonyos viselkedésekre a diagnózisban rejlik a magyarázat. A magyarázat. És nem a mentség. Hogy jól tudunk-e kezelni egy helyzetet, megint csak ezek egyensúlyán múlik.
Sajnos semmi sem fekete-fehér. Hiába szid egy ország bennünket, egyszerűen arról van szó, hogy néha jól csináljuk, néha pedig rosszul. Éppúgy, mint a gyerekek és a szülők.
A minap beszélgettünk a tanáriban és az egyik fiatal kolléganő azt kérdezte, hogy kell ezt évtizedekig motiváltan csinálni. Ilyen pedagógusokra van szükség. Akik vállalják, hogy emberek. A pszichés teher sok. Túl sok. De amíg feltesszük a kérdést, hogyan kell motiváltnak maradni, jó úton járunk.
Én már az idősebb generációhoz tartozom a tanáriban, a motivációs batyum itt-ott foszladozik. A múlt héten activityztunk biológia órán. Az egyik diák azt állította, hogy a kitalálandó állatnak 8 lába van. Valaki bekiabálta, hogy szitakötő. Mire a hátsó sorokból egy lány helyretette. Nyolc lába van! Nem hallottad? Akkor nem lehet rovar! Ilyen élményekkel foltozom a motivációs zsákom.
De ember vagyok. Ezt vállalom. Hibázom, bocsánatot kérek és továbbmegyek. Igyekszem magyarázatokat találni, mentségek helyett. Értékelni a jó dolgokat. Nem tönkretenni az aktuális generációt, és úgy élni, hogy ne csak a baj legyen velem.
Kedves Kollégák! Lelkesedéssel teli motivációs batyut kívánok mindenkinek!
Kiemelt kép: pixabay.com/Tumisu
