Ádám már tavaly is hívott, hogy legyek a Kurz Gruppe Runners tagja. Akkor is annyira be voltam rezelve, mint idén. UB?! Olyasmit nálam sokkal nagyobb futótudású emberek csinálnak. Ebben ez évben hiába mondtam igent, a legvégéig bizonytalan voltam. Legfőképp a tempóm miatt. Amit kissé reumás, teknősbékába oltott csigaként tudnék aposztrofálni.

-Hirdetés-

Tizenhét kilométer hullott az ölembe két részletben. Gombócból is sok. Ráadásul életemben nem futottam még egy nap kétszer. De amikor Niki begördült a házunk elé szombat reggel, aztán megláttam a rajtszámot Móni pólóján, a félelmek izgalommá váltak. A bőrünk alatt bizsergett: az UB ránk vár!

Hegedűs Mónival és Kapitány Nikivel az első váltópont előtt

Egyetlen óvatosan elejtett mondatból kiderült, mindhárman látni szeretnénk a befutót: maradunk reggelig. Eközben Andi és Kitti elrajtoltak. A Varga Pincészet legendás fotójára pályázva vette át Niki a stafétát Ágitól. Ezután következett az én szakaszom: Badacsony-Szigliget. Hogy a főszervező Ádámot és Lacit idézzem: picit hullámos terep. Picit. Naná, hogy elfutottam az elejét, aztán már hiába vártam, hogy 170 alá kússzon a pulzusom.

A látványra nehéz volt szavakat találni, meg szuflám se nagyon volt kimondani őket. Jobbra a Badacsony, balra a Balaton. A hegyoldalban gondosan művelt szőlősorok. Mindenki megelőzött. És mindenkinek volt egy kedves szava. Biciklis kísérők, erősen szuszogó vagy gazellaként szökellő futók suhantak el mellettem. De nem bántam. Önmagamat legyőzni mentem. A jó öreg komfortzónámból való bátortalan kilépésként. Az UB nekem ez (is) volt.

Keszthelyen, a második szakasz előtt

Hogy mi még? Új ismeretségek és barátságok. Belesétálások a balatonberényi laposokon. Egy biciklis kísérő kedvesnek szánt: nana, nem sétálunk, ha lassan is, de futunk javaslatára egy belső hang legyőzése: menjél te a javaslataiddal az északi partra, még nincs is messze, csak hagyjál békén! Aztán mégis nekiiramodni. Térdemre támaszkodva keresni a levegőt a második – 9 kilométeres – szakasz után. Tudva, a vállalásom megvan.

Herczeg Zoli, Hegedűs Móni, Kapitány Niki, a cikk szerzője, Kiss-Berdó Marci és apukája, Ádám, együtt vagyunk büszkék a középen guggoló Litauszki Laci 1:30 perces PB-jének 20 km-en (balról jobbra)

Kínunkban és fáradtságunkban nevetések az éjszakában. Egymás biztatása. Elképedés Ági vagy a fiúk hat perc alatti ezrein, és a húsz feletti szakaszok legyőzésén. Homályos fotók a chip átadásáról, bolondos csoportképek, az északi part fényeinek távoli rezgése. A legfiatalabb Marci távja előtti mély tisztelet, pirkadatra ébredés a kocsiban elgémberedve. A célkapu alatti áthaladás. Az érem nyakamba akasztása. Lecsukódó szemek a kocsiban hazafelé. Szerencsére nem Nikinél, aki hősiesen körbevezette a Balatont, és persze futott is.

“Az éjjel soha nem érhet véget” Kiss-Berdó Ádám, csapatkapitány, Markó Ági, Trsztyinszki Csaba, Kiss-Berdó Marci, Kapitány Niki, Herczeg Zoli, Hegedűs Móni, a cikk szerzője és Hatvani Krisztián. Örülünk annak, hogy élünk (balról jobbra)

Olvastam róla sokat. Elmesélni nem lehet, csak megélni. Amikor tudod, hogy az órád kijelzője másokért is világít. Mert minden lépésed egy nagyobb egész része. Egy csapat tagja vagy. Észrevétlen, öntudatlan válik közösségé az a tizenhárom ember, akik eléggé őrültek ahhoz, hogy körbe akarják futni a magyar tengert. Köszönöm!

A képeket a Kurz Gruppe Runners tagjai készítették.

  Fotógaléria:

  Fotók megtekintése (64 db kép)