A héten a Radio97 Latte műsorában voltam vendég az adventi meseolvasó kihívás kapcsán. Azt a kérdést kaptam, hogy amikor egy Mindennapi történeteink cikk megszületik, nem misztifikálom-e túl a dolgokat. Ezen törtem a fejem, mikor úgy döntöttem, az elveszett pendrive-omról mesélek. Vajon mindaz, ami erről eszembe jutott, túlzás-e.

Nem tudom. Mindig hajlamos voltam a szentimentalizmusra és arra, hogy túlanalizáljam a helyzeteket. Izgalmas kihívásnak tartom felfedezni – vagy ha nem egyértelmű, hát megteremteni –, az egyszerű dolgok másik dimenzióját. Tanulható-e belőlük valami? Hálás lehetek-e azért, amire rávilágítanak.

A kép: pixabay.com/qimono
Ezért mesélem el mégis az elveszett pendrive esetét.
-Hirdetés-

Nyomtatni indultam. Végigjártam a város mindhárom nyomtatási lehetőségét árajánlatokért. Persze rohantam, és hol fel-, hol lemaszkoltam. Igazi téli rohanás volt. Amikor kint megfagysz, de a fűtött helyekre belépve patakokban folyik a hátadon a víz. Kellemes. Vagy mondjuk, pont nem.

Másnap elővettem (volna) a pendrive-ot. A fél életem rajta volt, mármint a pedagógusi. Irtó nagy mázli, hogy mindig mindent feltöltök a classroomba a hiányzók kedvéért. Végigjártam az előző napi helyszíneket. Rohantam. Megint. Elveszett. Másnap vettem egy újat, és újra gyártottam az elveszett 8. osztályos ppt-ket. Jól esett. Vagy mondjuk, pont nem.

A kép: pixabay.com/anSICHThoch3

A következő héten a postán sorban állva, a szokásos „hátamon csorog a víz állapotban”, a pénztárcámat kinyitva, megpillantottam. Az elveszett pendrive-ot. Ami nem veszett el. Felnevettem. A körülöttem állók feltételezhetően úgy sejtették, valami tényleg elveszett nálam, de az nem a pendrive. Hanem például a józan eszem. A pedagógus, aki magában röhög a postán. Biztató. Vagy mondjuk, pont nem.

Mindvégig, amíg a városban keresgéltem, a táskámban volt.

És akkor arra gondoltam, hány olyan dolog után rohangászok, ami valójában nálam van. Vagy legalábbis lehetne. Döntések joga. A nem-et mondani tudás képessége. Az önértékelés semmivel nem pótolható ereje.

A kép: pixabay.com/schroederhund

Tele vagyunk feszültséggel, de nem sportolunk, vagy a kedvenc zenénket hallgatva olvasunk. Kiabálunk, a gyerekünkkel, a sorban előttünk állóval. Én például néha a forgalom többi résztvevőjével. Közösségi oldalakon szorongatjuk egymás torkát.

Itt az ideje, hogy észrevegyük, ami nálunk van. Mert nem muszáj ugyanarra a ritmusra bégetni. Az se biztos, hogy egyáltalán bégetni kell. Túl régóta nem szeretünk csendben lenni.

Kiemelt kép: illusztráció