Utak határozzák meg az életünket. A szó közvetlen és átvitt értelmében is. Vannak olyanok, amikre a döntéseink visznek. Vannak olyanok, amelyekre mások döntései miatt lépünk. De mindegyik formál bennünket.
Többek között ezért szeretek túrázni. Amikor az ember túrázik, azt megéli fizikai, lelki és szellemi síkon is. Elfárad és felfrissül egyben. Ez egy titok. A túrautak rejtik ezt a titkot.
Néhány a maga egyszerűségében vezet. Szürkésbarna szalag a zöld rengetegben. Rajta lépkedve a levegővétel könnyű. És békés.
Vannak utak, amik attól függően változnak, honnan nézzük őket. Hogy még az emelkedő előtt vagyunk, vagy utána. Pedig az út ugyanaz. Csak közben mi változtunk és képesek vagyunk új perspektívában létezni.
Olykor mások által megépített pallókon mehetünk, egykori mocsár vagy éhes csalánmezők felett. Ezek végén néha forrás fakad. Olyan ivóvíz, ami után kilométerekig nem szomjas az ember. A föld megelégítí a vándort. Gondoskodása kézzel fogható.
Sokszor döbbenten állunk. A szerteheverő flakonok társadalma miért nem hallja az erdő fohászát? Miért nem érzi létezése felelősségét? Hogy függ attól, ami körülveszi.
Vannak utak, amikről már azelőtt tudjuk, hogy spirituális jelentőségük van, mielőtt rájuk lépünk. Valami, Valaki nálunk nagyobbra mutatnak és emlékeztetnek, hogy életünk ajándék, rajtunk múlik, hogy megbecsüljük-e.
Néhányat ember alkot, mert úgy érzi meg kell hódítania a glóbuszt, ott kell hagynia a nyomát a bolygón. És hiába féltjük a földet ettől, mi is járunk ezeken az utakon.
Néha megállva körbenézek és szinte csak a zöld van. Annyi árnyalatban, amit felmérni is nehéz. Úgy hiszem, én ezekért a pillanatokért megyek.
