A fiam nyolcadikos. Ez felidézi a saját végzős évemet is. Majd a gimit, ami addigi életem legkeményebb kihívása volt. Úgy éreztem: a tanulásban hibázni nem szabad. Ez persze nem igaz. De az élet tragédiája, hogyha elég sokszor mondanak nekünk valamit, akkor is megtanuljuk, ha nem igaz.

-Hirdetés-

Az első biológia órák egyikén a diaképen gyűrűsféregszerű jószág kucorgott.

A kép forrása: origo.hu

A tanárnő felszólított. Fogalmam nem volt, mit látok, de amolyan gilisztafélének tűnt.

Ijedtemben annyit bírtam kinyögni, hogy kukac.

Persze mindenki nevetett. A tanárnő döbbenten nézett. Mit keres ez itt, ha ilyen aluliskolázott tekintettel. A szavaira pontosan már nem emlékszem. Csak azokra a pillanatokra, amíg engem alázott. Az ártatlan állat egyébként egy vaspondró volt, ami ráadásul ízeltlábú. Az első gimis megnyilvánulásom biológiából. Totál ciki.

Pár év múlva a Beszterce ostromából feleltem. Volna. Ott lehetőségem sem volt hibázni.

Mert lefagytam.

A kép forrása: pixabay.com/darksouls1

Úgy, ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Se kép, se hang. Kegyetlen volt.  A tanárnő nem akarta elhinni, hogy elolvastam a könyvet. Pedig igen. Minden kötelezőt elolvastam, a Szigeti veszedelmen kívül. Hogy azt miért nem, ki tudja. Eltelt huszonhét év, de képtelen vagyok elfelejteni a tanárnő lesújtó pillantását. Akkor is fájt hibázni.

A fősulin állatszervezettan gyakorlaton kérdezte meg a rettegett tanár úr: törtem-e már fel tojást. Tőle mindenki be volt rezelve, szóval csak bólintani tudtam. Feltörtem. A szikék, bonctűk között azzal a bizonyos piskótát sütök mozdulattal. Egy kiscsibe volt benne.

A kép forrása: pixabay.com/Myriam-Fotos

Nem tudtam eldönteni, hogy az ájulás, a hányás vagy a sikítás lenne a hiteles reakció, ezért csak álltam, mint Lót felesége. Pedig nem néztem hátra, az fix.

Ha már csirkékről írok, szó szerint idézem a tanár urat: „Na, mi van, Kutyifa, betojt?” Elvetettem az ájulás, a hányás és a sikítás lehetőségét. Jobb ötlet híján, ismét bólintottam.

És ma – huszonkét évvel a csirke-pillanat után – biológia tanárként (is) dolgozom. Az év eleji felmérés feladatsorában ejtettem két szarvashibát. Miután egy diák szóvá tette, a fejemet fogva nevettem. Magamon. Sűrűn elnézéseket kértem, hogy a szürkeállományom fele a nyári szünetben ragadt. Az ifjú hölgy óra végén megkérdezte, jár-e plusz pont, amiért észrevette. Megnyugtattam, hogy jár. Járt is. Mert hibázni ér. A hibákat észrevenni is ér. Ezért nem csak a hibátlan az ötös.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ebben a dolgozatban elméletileg nem lehetett hármast írni:) Természetesen véletlenül. Ez lett volna a harmadik plusz pont.

Mert az életünk a hibákkal együtt is sokat ér. Sokkal többet annál, amire mi tartjuk magunkat, ha félünk hibázni. Ebben a tanévben ennyit már tanultam a végzősöktől. Remélem ők is fognak majd tőlem.

A kiemelt kép forrása: pixabay.com/KELLEPICS