„Büszke rám, tanárnő?” Ezt a kérdést tette fel egy fiatalember az iskolában, mikor kiosztottam a dolgozatokat. Persze sejthette, mert a neve, a pontszám és a jegye alatt ott virított a Szép munka! felirat. Nem egy csillagos ötös dolgozat volt, hanem egy négyes alá. Egy igazi győzelem. A négyes alá testvérek között is hármas, de az ember felnőtt korára már annyira átéli az „épphogy lemaradtam” érzést, hogy odaírja: négyes alá.

-Hirdetés-

Mert néha alá-, néha pedig „fölélövünk”. Rosszul tervezzük a napunkat, rosszul osztjuk be a pénzünket, az időnket, az egészségünket. És ha ezek után nem fejmosást, hanem új esélyeket kapunk, annak a semmihez sem hasonlítható érzése gördíti tovább a lelkünket az élet új kanyarai felé.

Megéltük azt is, hogy elbuktunk. Valami olyanban, amiben egész szívünkkel hittünk. Ott ültünk zokogva vagy dühösen, és senki nem nyújtotta felénk a kezét. Ilyen is van. Amikor egyedül kell felállni. És ez is gördíti tovább a lelkünket az élet új kanyarai felé.

A kép forrása: pixabay.com/StockSnap

Az élet dinamikája ezeknek a helyzeteknek a hullámzásában rejtőzik. Az ember nem mindig büszke arra, hogyan jut ki a hullámokból. Szembenézni azzal, hogy képesek vagyunk ártani magunknak és másoknak, fáj. De valóságos. Az élet realitása ez. A lelkünk így gördül tovább az élet új kanyarai felé.

Ha az élet így is, úgy is gördül tovább, akkor sokkal több múlik rajtunk, mint hinnénk. Az a gyermek, aki megkérdezi: „Büszke rám, tanárnő?”, tudja, hogy a választ kiérdemelte. És tudta, hogy igazam van. Én pedig tudom, hogy ez számára meglepő.

Tanárként, szülőként tudni, hol van a „büszke vagyok rád” mondatok tökéletes helye, a legnagyobb kihívás. A kiskőrösi tót nevelési elveken alapuló gyermekkori mondataink a fülünkbe csengenek. „Csak nem vársz dicséretet azért, ami természetes? Ez a dolgod! Nem látod, hogy mi a feladat? Ezt magadtól is tudnod kellene?” Így nőttünk fel.

A „büszke vagyok rád” mondat hiánya kortársaim szemében kísért. Ez látszik. A következő generáció – ki tudja miért, tán ennek kompenzálásaként –, a másik végletbe esett.

A kép forrása: pixabay.com/Johnhain

A középút megteremtésének égető szüksége a 21. század értékválságának minden kétségbeejtő tünetében ott üvölt.

Úgy hiszem, nem kell, hogy földre sújtson bennünket a világot sújtó digitális forradalom, a szabadság fogalmának megkínzása. Sokkal kisebb az a távlat, és az a közösség, amiben cselekednünk kell. De ott, kell!

Kiemelt kép: Egy biológia órán (Fotó: Gmoser György)